A hallgatás

Ma parancsoló a hallgatás.

A pillantásom fáj.

Lúdbőrzik belém szemlesütve,

Léha tükör a táj.

Szegény vagyok, és föld nehéz

de sassá nemesedem.

S a csendé növő némaság

trónol egyenesen.

Ma komolyság jár a pusztákon,

és ellentmondást nem tűr.

A hordó szüretet kolduló

betölthetetlen űr.

Oly sokáig vártam felfeszülve

a rezzenetlen égre,

hogy érett gyümölcsként aláhulljak

s kezedhez illjek végre.

Most irdatlan,sajtók nyílnak,

s én meghajtom vén fejem,

hogy legyek méltó zsengéd,

felszentelt préseden.

Elvegyülve,és kiválva újra,

egy égi viszhang bennem ezt fújja,

csak a fénynek nyílj meg,mint a virág,

s szótlanul szeress mint a fák.